Az integratív pszichoterápia meghatározása és jellemzői

Szerző: Mara Priceputu pszichoterapeuta

A szakirodalom általában különbséget tesz az "integratív" és a "eklektikus" között; az integratív megközelítést gyakran egy átfogó, koherens és belső processzionalizálásként írják le, míg az eklektizmus általánosságban egy véletlenszerű folyamatra utal, azaz kiválasztani mi működik" egy adott esetben. Ugyanakkor megfigyelhetjük a gyakorlati klinikusoknál azt a dinamikus jelenséget, melyben egy integratív folyamatot indítanak, elkísérve az egyént  a személyi növekedés és a fokozatos változás folyamatában, és kifejlesztve új, egyéni viselkedési és teljesítményi stílusát.

Az integráció az "integer" latin szóból származik, jelentése "kiegészíteni", "teljesíteni" és arra a részre utal, mely bekerűl a teljes egészbe. A filozófiai meghatározását tekintve, szoros kölcsönös függést egy élő szervezetben, egy társaság különböző részei között feltételez. A pszichológiában az "integráció" fogalom a rendszer által befogadott új elemekre utal. A kifejezés szinonimái a következők: asszimiláció, beolvadás, beépítés, unió.

Mindegyik pszichoterápiának megvan a sajátos irányultsága és "szakterülete", és a terapeutikus formák és stratégiák közötti kapcsolatok pótolhatják hiányosságait. Továbbá, a pszichoterápia kutatási módszertan, melyet gyakorlat-gyarapítás céljából használják, összhangban az integrációval, ezen orientáció potenciális megerősítését szolgálja, elmélyítve az általános irányzatokban található hasonlóságokat és különbségeket, mindez az egyéni változási mechanizmusok azonosításának és a módszerek kidolgozásának céljából, mely az integratív pszichoterápiának felhatalmazott értelmezést biztosít.Az integratív területen, az "integrátor" kifejezés sok definíciót és alkalmazást élvez. Általában ez a fogalom bármilyen pszichoterápiás irányzatra utal, amely példázza vagy lehetőséget teremt a koherens fogalomalkotásra a személyes fejlődésben, amelynek elméleti alapelvei két vagy több sajátos megközelítés kombinációját feltételezi, vagy egy új meta-elméleti integrációs modellt alakit ki. Az integratív pszichoterápia megfelelő és hatékony válaszlehetőséget biztosit az egyén lelki, érzelmi, kognitív, viselkedési szükségleteinek, maximalizálva a személyes forrásokat, figyelembe véve az egyén korlátait és a külső feltételeket. Norcross és Goldfried szerint a pszichoterápiás integráció hagyományos értelmezése a különböző pszichológiai rendszerek vagy elméleti irányzatok szintézise. (Norcross és Goldfried, 2005 Geller, JC Norcros, 2005).

 

Az integratív pszichoterapeuták etikai kötelessége, hogy beszéljenek a különböző irányzatú pszichoterapeuta társaikkal, és tájékozottak maradjanak a területek kutatásaival és felfedezéseivel kapcsolatban.

Az integratív pszichoterápia elősegíti a megközelítés rugalmasságát és fenntartja a szolgáltatások kiválósági standardjait a képzésben és a felügyeletben. Az integratív pszichoterapeuták személyre szabott pszichoterápiás stratégiákat, technikákat és konstruktumokat hoznak létre, amelyek segithetnek megoldani azon helyzeteket melyekell ügyfeleik szembesülnek. Ez a folyamat nem véletlenszerűen történik, hanem a klinikai intuícióra, illetve a meglévő problémák és a szükséges megoldások szolid, világos megértésere alapozva. Az integratív pszichoterapeuták szakmai hozzáállást, tiszteletet, kedvességet, őszinteséget, hitelességet és egyenlőséget nyilvánítanak az ügyfél kezelése során.

Az integratív pszichoterápia megerősíti annak fontosságát, hogy a megfelelő terápiás környezet biztosítva legyen, melyben a fejlesztés és a gyógyulás egy interszubjektív térben zajlik, egy olyan térben, amelyet az ügyfél és a terapeuta közösen hoz létre.

E fejlődés alatt sok terapeuta megy keresztül olyan szakaszon, amelynek alapja az ügyfelek igényeihez igazitott többféle megközelítés. A fejlődési folyamattal kapcsolatban, Norcross és Goldfried arra utal, hogy, általában, az integratív terápia területén, "A fő tény a különbség az empirikus pragmatizmus és az elméleti rugalmasság között. Az integráció arrol szól, hogy létrejöjjön egy elkötelezettség egy elméleti vagy egy gyakorlati fogalommal szemben, egy megteremtés az eljárások-keverékén alapuló pragmatikus eklektikán túl." (Dafinoiu, I., 2001, apud Norcross és Goldfried).

Ismeretelméleti szempontból, az integratív pszichoterápia egy paradigma, több tudományág kereszteződése, ezzel is igazolva az integratív tendenciák létezését, melyek a huszadik század közepétől jelzik a társadalom fejlődését és gyors átalakulását a digitalizációnak köszönhetően (a magas technológia és a kommunikációs események).

Az 1960-as évek végén, a pszichoterápia területét három iskola uralta, melyek három zárt terapeutikus rendszert kínáltak: a pszichoanalízist, a Rogers nevéhez fűződő személyközpontú terápiát és a viselkedésterápiát. Ezen iskolák legtöbb követői azon fáradoztak, hogy alkalmazzák szabályaikat a kezelésben és nem érintkeztek más szemléltetési módszerekkel. Az 1980-as években ez a helyzet megváltozott és egy rugalmasabb hozzáálláshoz vezetett: az iskola-központú szemlélettől az ügyfél problémáira összpontosító perspektívára.

Ezen változások okai az általános pszichológia fejlesztésében keresendőek ("kognitív fordulat"), a kívülről és belülről megfogalmazott kritika a különféle rendszerekkel szemben, a pszichoterápia hatásainak kutatása, illetve a terápiák hatékonyságával kapcsolatos növekvő igény a páciensek és az egészségügyi-intézmények részéről.

Abban az időszakban, amelyben a rendszerek külföldi és belföldi kritikái jelentősebbé váltak, párhuzamosan olyan próbálkozások alakultak ki, melyek igyekeztek felújítani és újraéleszteni az érdeklődést a pluralizmus, a különböző rendszerek integrációja, az eklektika és a kutatás iránt. Mind a szakirodalom, mind a kutatás kimutatta, hogy ezen érdekeltség egyértelműen az 1980-as években fejlődött ki; Goldfried (1980), Arkowitz és Messer (1981), Beitman és Klerman (1991) művei a legjobb példák e tekintetben. Az ismert Society for the Exploration of Psychotherapy Integration (SEPI, 1983) alapítója, amely azóta egyre nagyobb érdeklődést váltott ki, egy olyan kezdeményezés, amely követi a fent vázolt szemléletett.

Az integratív megközelítés új, átfogó elképzeléseket kínál a pszichoterápiás kezelésről. Az emberi természet szisztemikus fogalomalkotásából kiindulva, a test-elme-szellem fogalomtól, az integratív megközelítés révén egyetértés születik az emberi lény összetettségéről, megnyilvánulásainak egész funkcionalitásában. Ma már tudjuk, hogy a test, az elme, az érzelmek és a lélek elválaszthatatlanok, és hogy együtt játszanak fontos szerepet, fenntartva egy jó egészségi állapotot. Túl sok szenvedés egyik-másik területen okozhat egyensúlyhiányt.

Az egyensúly fenntartása harmóniát és termelékenység-növekedést biztosit, előidézve a jólétet és a teljesítményt. Az egyensúly akkor jelenik meg, amikor az egyén hatékonyan képes megbirkózni a környezetével.

Az első lépés a változás felé és az integratív, eklektikus szellem bevezetéséhez a probléma megfogalmazása a rendszerbe vetett hittel kapcsolatban volt; ami megkülönbözteti a korábbi iskolák-központú gondolkodását az, hogy különböző rálátási módok léteznek, és hogy ezek a vélemények jogosultak létezni.

A változással kapcsolatos második hozzáállás gyökereit különösen a terápiás hatások egyenértékűségi hipotéziseiben találja meg, alapozva ezeket az értékelés kutatására és a terápiás tényezők tanulmányozására. Az alapfeltételezés a nem-specifikus terápiás tényezőké, a közös vonásoké.

Ez a szemlélet a tanulmányozásra fekteti a hangsúlyt, illetve arra, hogy megerősítse nem annyira az iskolák közötti különbségeket, minél inkább a közös pontokat, hiszen a közös tényezők azok, amelyek elősegítik a terápia hatását. Míg a fent vázolt vélemények kiinduló kérdései: "Mi választja el az iskolákat?" vagy: "Mi a közös bennük?", a harmadik perspektíva kiindulópontja ez a kérdés: "Milyen intézkedések, mely terapeutától, mely ügyfélnél, milyen problémával a leghatékonyabb?". Ez azon látásmód, amelyet "technikai eklektikának" minősítünk, és amely, ha módszeresen és kritikusan követik, legérdekesebbnek bizonyul mind a kutatásban, mind a klinikai terápiában (és így az ügyfélnek is). Ezen szemlélet befolyásolta nem csak a diagnosztikai kutatást (a problémák és az ügyfelek leírása és osztályozása) és a terápiás hatások kutatását (a hatásspektrum problémái), de a folyamatok kutatását is (a terápiás kézikönyvek fejlesztése és a terápiás eljárások mikroanalízise) és felújította a jelzések kutatását.

Ennek első következtetése: a pszichoterápia jelenlegi tendenciája az integrációra összpontosít, így megjelenik a technikák és módszerek területének bővítése, az elméleti és gyakorlati összetettség irányában. A megközelítés magába foglal világosan meghatározott stratégiákat, melyek lehetővé teszik az ügyfelek számára az új módszerek fejlesztését a rendezvények szervezésében és a viselkedésben.

Számos változásokkal kapcsolatos elméleti megközelítés alapján, Goldfield és Padawer (1982) kiemelték azon közös klinikai stratégiákat, amelyek számos iskolában találhatóak, így kimutatva a kezelés integratív szempontjait. Ezeket a közös tényezőket azonosították, és jelenlétük feltételezi a terápiás szövetség megkönnyítését, az ösztönözést, a remény indukálását, a megfelelő tapasztalatok tudatosságának fokozását.

Ezek a közös tényezők irányítják majd az integratív terapeutát egy olyan stratégiai szint felé, ahol képes beavatkozni anélkül, hogy csak egy bizonyos szemléletet kövessen, mivel az esetének különleges követelményeit ismerve bizonyos módszerek felé hajlana. Például, az ügyfél ösztönzése a tudatosság felé magába foglalhatja az orientációt a gondolatok, érzések, vágyak, tevékenységek felé, illetve ezeknek a tényezőknek a hatásait a többiekére nézve, de más elméleti módszereket is, amelyek különböző terápiás megközelítésekkel kapcsolatosak (pszichodinamikai, interperszonális beavatkozás, viselkedési eljárások).

Ezen kutatások képviselőinek elméleti hivatkozási keretei különböző típusúak (Lazarus, 1976; Garfield, 1980; Beutfer, 1983); ami azonban közös bennük az, hogy a kezelési módszerek választása és kombinálása az empirikus kutatásokra alapozódnak és racionális szempontból helytállóak. A hatékony integráció magába foglalja a különböző megközelítések mintavételi technikáit. A szelektív kölcsönkéréshez szükség van, amint az előző sorokban már említettem, egy paradigma szilárd álapotára.

Az integratív erőfeszítések átfogó rendszerek, melyek egy fedél alatt számos megközelítést tartalmaznak, és elősegítik a nézőpontok széles körét az emberitapasztalatok alapjaként. Az ilyen megközelítések hátránya az, hogy sokkal többet igényelnek a terapeutáktól, mert a munkájuk mellett arra is kell vigyázzanak, hogy ne adják fel túl hamar és stratégiát változtassanak.

Azon példák melyek optimalizálják a megértést olyan terapeutikus modellek, amelyek kulcsfontosságú gondolatokat választanak ki különböző pszichoterápiás iskolákból, és amelyek átfogó alapelvekkel, úgy nevezett meta-káderekkel kapcsolódnak. Gyakorlatban, a meta-káderek alkalmazása, például a családterápiában, a megszorítások felszabadítása bármilyen szintjén alakult ki, megakadályozva a családot a problémák megoldásában. Egy másik modell a probléma-központu integratív terápia. Amikor a meta-káderek kulcsfontosságú elemeket vonnak ki különböző elméletekből egy új szintézist alakitva, a probléma-központú integratív terápia magába foglal különböző megközelítéseket, de nem próbál ezek ellen küzdeni.

A terapeuták úgy gondolják, hogy a "szelektív kölcsönzéshez" szükséges egy szilárd alapokra épitett paradigma. Ebben az értelemben a szakképzés megközelítése fontos kell legyen a terapeuta számára, érvényesíttetni kell a személyes fejlődése során, és különösen összhangban kell állnia a személyes elképzeléseivel az emberekről, és arról, ahogyan ezekkel érintkeznek. A módszerek amalgámozott alkalmazása, egy bizonyos fogalmi fókusz megléte nélkül, utalhat egyfajta váratlan eklektikai formára, anélkül, hogy megfelelő eredményt hozzon a kliens-terapeuta diádban. Más megközelítésekből kölcsönzött technikák hatékonyak, amennyiben azok megfelelnek annak az alapvető paradigmának, amelyben a terapeuta működik.

Az integratív orientációs terapeuta egy sor oktatási technikát használ, melyeknek célja pontosan, konkrétan, reálisan, az ügyfélnek elérhető módon informálni, így lehetőséget nyújtva a megfelelő képzéshez és egy konstruktív jövőkép és önkép fejlesztéséhez. Az információ hiánya, a hiányos vagy torzított információ eredménye egy "gyenge valóság" felépítése lehet.  Ezen oktatási nézőpont haszna a megelőzés ha időben történik, így megfelelően építkezve és esetlegesen elkerülve a kezelés szakaszát.

Függetlenül attól, hogy elméletben eklektikusnak nevezzük, vagy hogy “technikák-keverékének“ tekintik, az integratív pszichoterápia minden bizonnyal egy hatékony pszichoterápiás módszer bármelyik olyan problémakezelésében, mely a pszichoterápiahoz tartozik.

Az integratív pszichoterápia felhasználja az összes pszichoterápiás módszereket, felölelve a hagyományos pszichoterápiát, a szisztémás pszichoterápiát, a szisztémás integratív pszichoterápiát, a kognitív-viselkedés pszichoterápiát, a hipnoterápiát, az analitikusan orientált pszichoterápiát, a pszichodráma és csoportos terápia technikáit, stb.

Ezen kívül új elemeket hoznak fel, az ügyfél problematikájára szabva. Valójában ez az integratív pszichoterápia fő erőssége: alkalmazkodóképesség az ügyfél problematikájára, megkerülve viszonylag kis számú "terapeutikus eszköz" használatát. A hangsúly a pszichoterápiás stratégiára van fektetve, a problémák megértésére, a pszichodinamika szempontjaira és a különböző intervenciós technikák ismeretére.

A releváns integratív megközelítés alapja a meglévő terápiák oly módon, hogy azokat összefüggően alkalmazzák, következetes elméleti keretben. A szintetizáló erőfeszítés több pszichoterapeuta és kutató munkája, akik azt a biopszicho-szociális perspektívát követik melyben a biológiai, pszichológiai, kapcsolati, közösségi, társadalmi folyamatokat tekintik relevánsnak az emberi problematika megértésében.

 

 

Irodalom:

Amado, G., Guittet, A. (2007), Psihologia comunicării în grupuri, Iaşi, Polirom Kiadó.

Alden, L. E., Wiggins, J. S., & Pincus, A. L. (1990). Construction of circumplex scales for the Inventory of Interpersonal Problems. Journal of Personality Assessment, 55, 521-536.

Dafinoiu I. (2001), Elemente de psihoterapie integrativă, Iaşi, Polirom Kiadó.

Gerller, J.D., Norcross, J.C., Orlinsky, D.E. (2005), Formarea pentru psihoterapie, Bucureşti, Editura Trei Kiadó.

Locke, K.D. (2000), Circumplex Scales of Interpersonal Values: Reliability, validity, and applicability to interpersonal problems and personality disorders. Journal of Personality Assessment, 75, 249–267.

Pincus, A.L., & Wiggins, J.S. (1990), Interpersonal problems and conceptions of personality disorders, Journal of Personality Disorders, 4, 342–352.

Popescu-Neveanu, P. (1978), Dicţionar de psihologie, Bucureşti, Albatros Kiadó.